All posts by koltomata

Nagyjából 8 éves lehetett, mikor felfedezte a különleges képességét. Jengát játszott a szüleivel, azt a játékot, amikor fakockából van egy torony felépítve és úgy kell az építményből kihúzogatni az egyes „téglákat” majd feltenni a tetejére, hogy az ne boruljon fel. Akinél borul, az veszít. Egyszerű és egyben népszerű játék világszerte. Egy 8 éves gyerek persze különösen nem szeret veszíteni, ez éppen az a kor, amikor a játékban való győzelem különös örömöt jelent. Ő sem akart veszíteni.

Egy óvatlan mozdulatánál a torony kilengett és látszott rajta, hogy menthetetlenül fel fog borulni. A fiúban az ijedtség furcsa láncreakciót indított el. A szívét a torkában érezte, lúdbőrös lett és szinte émelytő, fémes íz töltötte el a száját. A másodperc törtrésze alatt történt vele mindez és közben azt érezte, hogy megáll az idő. Sőt, szinte visszafelé halad. Igen! A megtorpanás után szép lassan visszafelé pörögtek a másodpercek, egészen addig, amíg a keze először megérintette a kiválasztott faelemet.

Ott aztán ismét minden a megszokott időben zajlott tovább. A fiú elrántotta a kezét.

-Mi az, ráz? – kacagott fel az apja.
-Nem… nem tudom… semmi. – habogott a fiú.

Egy másik kockához nyúlt. Végül nyert. Nem hagyta nyugodni a dolog. A következő napokban igyekezett előhívni a furcsa, de rettentő izgalmas képességét. Nem mert róla senkinek sem beszélni, félt, hogy bolondnak fogják tartani. Ő ilyen okos, koraérett gyerek volt, már nem hitt a Mikulásban sem.

Pár év alatt egyre ügyesebben és könnyebben bánt a képességével. Hamar megfigyelte, hogy mindössze 5 másodpercet tudott visszatekerni az időben, ennyivel kellet kufárkodnia, ha használni akarta. A kezdeti titkos, bezárt szobás gyakorlatokat már az élet bármelyik területén rutin szerűen alkalmazta. Így aztán sosem vert le poharat, nem ütközött senkinek és mindenféle ilyen galibát hamar ki tudott kerülni, könnyűszerrel. Ahogy egyre nagyobb lett, egyre változatosabb területen használta a képességét. Az iskolában például remekül felelt, az évszámokat addig ismételgette vissza-visszatekerve, amíg a tanár rá nem bólintott. Aztán hamar a suli legjobb kapusa lett, mindenki csodálkozva figyelte, hogy szinte minden lövést könnyűszerrel kivéd. Nem tudták, hogy igazából azt a néhányat saját akaratából engedte be, nem akart feltűnést.

Aztán kamasz lett. Nem érdekelte a sport, mert jöttek a lányok. Erre az időszakára később nem volt büszke, de akkoriban úgy tomboltak benne az életrekelt hormonok, hogy kicsit szégyenkezve ugyan, de mondván „úgysem tudja meg” használta a képességét. Tulajdonképpen könnyűszerrel fogdosta meg a lányok mindenféléjét, amire kíváncsi volt, hiszen gyorsan visszatekerte a történteket, aztán nem tette meg újra. Így ő volt az egyetlen, aki a suli legszebb lányainak minden testrészével tisztában volt, de sokra nem ment vele, mert csak ő tudott róla.

Később, ahogy már udvarolni is kezdett, már más volt a taktikája. Míg másoknak csak egy esélye volt, neki bármennyi. Elindított valami vad szöveget, vigyázva, hogy 5 másodpercen belül maradjon, majd a reakciót mérlegelve vagy újra indult, vagy folytatta amit elkezdett. Remekül bevált, igaz kapott néhány gyors pofont, de visszatekerés után már a lány sem tudta, hogy egy másik valóságban az elcsattant. Szebbnél szebb barátnői voltak.

Nagy nehezen lediplomázott, tanulni nem szeretett de az 5 másodperce legalább elég volt a gátlástalan puskázáshoz, így aztán végzett, elsősorban a szülei kedvéért. De esze ágában sem volt dolgozni. Tudta, hogy neki az 5 másodpercből kell megélnie. Mégpedig ő gondtalan, dúsgazdag ember akart lenni. Kezdetben a szerencsejátékkal próbálkozott. Néhány játék a kaszinóban alkalmas volt az 5 másodpercre, de egyszerűen nem élvezte ezt a pénzszerzést és lassan minden helyről kezdték kiutálni. Nem szerette, ha utálják. Rájött, hogy azt akarja, hogy szeressék, sőt rajongjanak érte.

A TV előtt tanakodott épp, amikor elhangzott a készülékből a mindent eldöntő mondat: „A Real Madridban folytatja pályafutását Gareth Bale. A 24 éves játékosért világcsúcsot jelentő 100 millió eurót fizetett a madridi klub.” Ő még csak 23 volt, de tudta, hogy ez a neki való pálya. Tömegek fognak őrjöngeni érte, dúsgazdag lesz és még csajoznia sem kell, hisz ha hazamegy úgyis minden szekrényből kiesik majd egy szupermodell.

Kezdetben falakba ütközött. Úgy tervezte kiutazik Madridba, bekopog az ajtón és szól, hogy ő a világ legjobb futballistája. Persze úgy zavarták el, hogy pislogni sem volt ideje míg hazaért. A gyors, alulról építkező karrier mellett tette le a voksát. A helyi csapatból pár hónap alatt átigazolták egy jobb szakosztályhoz, ahonnan tovább és tovább. Lényegében két év alatt az angol kupában találta magát és bekövetkezett amire vágyott. Óriási pénzek és hírnév, világszerte imádták.

Pedig nem csinált mást, mint tekerte az 5 másodperceit oda-vissza, amíg nem sikerült egy tökéletes csel, egy pontos passz, vagy egy bravúros gól. Nem fogta vissza magát. A legcifrább, lehetetlen gólokkal kápráztatta el a közönséget, akik még csak nem is sejtették, hogy ez 20-30 vagy még több próbálkozást, pici igazítást követően sikerült neki. Számtalanszor hallotta törni a saját csontját, mikor váratlanul becsúsztak szerelni a dühödt ellenfelek, de ilyenkor visszatekert és picit arrébb lépett a becsapódás előtt. Úgy érezte, hogy megküzdött a hírnévért, még ha volt is egy apró, 5 másodperces előnye mindenki előtt.

És ahogy sejtette a szekrényből is szupermodellek potyogtak elé. Sokáig élvezte ezt az állapotot. Habzsolta az életet. Legszebb villákat vette sorra a világ minden pontján, csodás sportautói voltak és a jachtjáról is fürtökben csüngtek a playmate-ek. Ha valaki azt gondolná, hogy le lehet élni így egy életet az nagyon téved. Ő is hamar rájött. Rádöbbent arra, hogy őt, a valamikor jengázó kisfiút senki nem látja benne, csak a csillogást és ő sem kötődik szorosan senkihez. Némi paranoia kerítette hatalmába és szinte egyik pillanatról a másikra elüldözött mindenkit maga mellől.

Egyetlen lány maradt csak, akit nem volt szíve elküldeni. Ő szerény maradt mellette és sokat beszélgettek. Szép lassan megismerték egymást és rájöttek egymás belső kincseinek nagyszerűségére. S ahogy ez ilyenkor lenni szokott, egymásba szerettek. Ők lettek a média szuper-párja, mindenki irigykedve figyelte őket, de főleg a lányt, aki megfogta az isten lábát. A fiú bejelentette visszavonulását, pénze már annyi volt, amennyi nyolc életre is bőven elegendő lett volna. Csendes életre vágyott.

Eltelt pár boldog év. A fiú legenda maradt, a szerelem lassan csendesedett és átvette a holtodiglan szeretet és ragaszkodás érzése. Ekkor történt, hogy a fiú részt vett egy protokoll rendezvényen, ahol felöntött a garatra és elcsábult egy aktuális szépségkirálynő feltárulkozó lehetőségei között, amit annak rendje és módja szerint egy paparazzi lekapott és másnap már a szennylapok le is közölték. Fejvesztve repült haza, a lehetséges magyarázatok tömkelegével küzdve, és tudta, ide már nem lesz elég az 5 másodperc.

Élete szerelme feldúlt, magára erőltetett nyugalommal várta, karba font kezekkel. A fiú zokogva próbált belekezdeni a szabadkozásba, de a lány ellentmondást nem tűrő hangon rászolt:

-Elég! Nem akarom tudni! Most elmegyek és soha nem látsz többé!

Ez egy 5 másodperces mondat volt. A fiú bármennyiszer tekerte vissza, nem volt ráhatása, hogy megváltoztassa. Pedig megtette százszor, vagy talán ezerszer is. Ez a mondat véglegesen megtörtént.

Hacsak… gondolta a fiú és megállította az időt a mondat előtt. Máig is úgy van. Belefagyva abba a pillanatba.

A szingli nők, aki ráadásul idealisták, akik úgy vélik, még vannak elveik, a férfiak életének egy keskeny kis sávocskáját fürkészik. Finom kis szonárjaikkal közlekednek, amelyek erre a kis sávra vannak ráhangolva és ha megtalálják, megszólal a csengő. Nem olyan kis kellemes giling-galang hangon, hanem ahogy a békebeli ébresztőórák szólnak.

A férfinak nő kell, a nőnek pedig férfi. (Most beszéljünk csak erről a felállásról, de a többiekre is vonatkozik.) Az érzelmileg trampli nők nem rendelkeznek szonárral. Lehetne nekik is, csak nincs rá szükségük. Ők azok, akiket nem érdekel, hogy a férfi párban él, tán már nős is, vagy épp magányos, esetleg magányába belerokkant már. Őket maga a préda hajtja, nézik, hogy az kellemes állagú-e, esetleg egyenesen pompás, vagy a még-menthető kategória. S ha kell nekik, igyekeznek megszerezni. Tramplik, nem érdekli őket, ha közben törnek-zúznak. Többnyire sikeresek.

A szonáros nők nem ilyenek. Mint írtam, elvek mentén élnek, óvatosak. A keskeny sávot lesik. Lássuk mi is ez: nekik a férfi, aki párban él, tabu. Nem lesznek szeretők, nekik az egész torta kell, nem csak a lopott falatok. De nem lesznek gaz csábítók sem, a feketeseggűek ocsmány fajtája, akik elmarják nőtársaiktól a hímet. Eleve milyen hím az, aki hagyja magát elcsábítani? Az olyan, aki majd később is hagyja. Az ilyen eleve nem is kell.

Ott vannak aztán azok a férfiak, akik épp szakítottak, váltak. A szonár még itt is csendes. Hallgat, néma. Hiszen ki akarna sírópárna lenni, pótlék, csepp vigasz? A férfi még nyalogatja a sebeit, még az emlékek, megszokások, tulajdonképpen a múlt árnyékában él. Még nem teljes, kifejlett egyed. Aki velük kezd, kockázatot vállal, hogy beleszeret egy törékeny, gyámolítanivaló férfibe, akiről később esetleg kiderül, hogy egy igazi vadbarom. Persze kiderülhet ennek ellenkezője is, de a szonáros nő nem szerencsejátékos.

És kérem ezt követően nyílik meg az a keskeny sáv, amelyre az érzékeny műszer bejelez. Vagyis amikor a férfi ugyan még független, de már ismét ereje teljében van. Ilyenkor sikít a műszer, csörömpöl és az elvekkel élő, erkölcsös nőnek azonnal lépnie kell.
Ugyanis percei vannak.
Ott vannak eleve a tramplik, mint az égen kőröző keselyűk. Ők állandó veszélyforrást jelentenek, de egyben próbatételt is, hisz ki „ezekkel” kezd, az meg is érdemli. Igen ám, de ott a többi szonáros nő is, akik mind-mind ezt a keskeny sávot lesik, várják, áhítoznak rá. A férfi erős és független. Még! Tegnap még gyenge volt, holnap már párja van. Ők az un. “szabad préda”.

S a szonáros nők otthon hangolgatják, finomítják a műszert, tágítják a spektrumot, de csak az erkölcsösség határain belül, a kockázatot teljes mértékben kizárva.

Néha az egyik-egyik, titokban, éjszaka, lopva picit eltekeri a potmétert. Bűnt követ el. Kockáztat.
És többnyire nyer.

 A lány még álomittasan bújt elő a hálószobából. Megint 11 órát aludt, neki ennyi kell, így érzi magát kipihentnek. Kócos haját elsöpörte az arcából, hogy jobban kilásson a hirtelen fénytől összeszűkült szemhéja alól. Édeskés illatokra ébredt és zajt hallott a konyha felől. A fiú sürgött-forgott, ezt már az ágyból is megállapította. Nem volt ritka eset, a srác legfeljebb 7 órát aludt, így gyakran kelhetett a frissen elkészített reggelire. Olyankor még meztelenül, ágymeleg testtel ült le az étkező székére, hogy szerelme feltálalja neki a művészi gonddal elkészített reggelit.

 De ez az illat. Nem volt megszokott. Érdeklődve közelített a konyhában készülődő fiú felé.
– Ülj le. – monda a fiú és hátra sem nézett. A lány meglepetést szimatolt, halványan elmosolyodott és engedelmesen leült. A fiú még tett néhány apró mozdulatot és egy tányérral a kezében az étkező felé fordult. Izgatottan nézett rá a lány, de a kacér mosolyt most nem látta a párja arcán.
  A fiú egy tálat tett elé. Színes, mázas, apró sütemények voltak rajta. Mindegyik egy-egy kisujjnyi péniszt formázott.
 – Jó étvágyat! – mondta halkan és leült a lánnyal szemben. A lány a tányért fürkészte, aztán a fiúra emelte a tekintetét, azt várva, hogy elneveti majd magát. De a fiú csak komoran visszanézett.
– Mi ez? – kérdezte a lány.
– A reggelid. Edd csak. Jó étvágyat! – ismételte meg a jókívánságát. A lány felvett találomra egyet és a szájába tette. Ízlett neki, igazán finomnak találta. Miközben rágta, megszámolta a sütiket, hogy a kínos csendben lefoglalja magát. 24. Azzal együtt, amit épp lenyelt. Egy másikat vett a szájába. Ez kicsit más ízesítésű volt, vagyis szinte mind valami más meglepetést tartogatott a számára. Egy harmadik következett.
– Tényleg mi ez? – kérdezte. A harmadik már nem ízlett neki annyira.
– Ez 24 fasz.
– Azt látom. – és közben ólom súlyúvá vált a falat a torkában.
– Ez az a 24 fasz, amit én előttem a szádba vettél.
– Tess.. tessék??
– Ez az a 24 fasz, amit…
– Hallottalak! De ez… ugye valami vicc?!
– Nem ez nem vicc. Most szépen ezt mind megeszed! – monda a fiú, egyre szigorúbb arccal, az utolsó szavakat már a fogai között kipréselve. – Megeszed! – ismételte ellentmondást nem tűrő, de riasztóan nyugodt hangon.

 A lány megette, miközben a fiú végig őt nézte. Egyáltalán nem ízlett neki.

Hamarosan kiállítás. Izgalmas nap ez a fotós számára, népszerű képeit az internetre publikálta, ott is vált hírhedté. Nem ebből élt, ez egy hobbi volt. Egy mocskos hobbi.

Sosem, vagy csak elvétve voltak stabil kapcsolatai, még 30 éves kora fölött sem, pedig annak is bőven a derekán járt. Könnyen fogott magának lányokat, jó kiállású, divatosan borostás, hosszú-, sötéthajú és szemű férfi volt. Ritkán mosolygott, sokat hallgatott és ez még inkább titokzatossá, kívánatossá tette őt. Fotózni kezdte őket és a jobbakat kitette egy blogra. Különös stílusa volt, egészen egyedi. A lányok a képeken nagyon vonzók lettek, a valóságosnál is jobban. Sosem voltak meztelenek, mégis hihetetlen szexuális kisugárzással rendelkeztek, szinte obszcén módon, pedig tényleg nem tettek semmi pornográfot. A fotós valahogy nagyon ráérzett hogyan, hova kell őket állítani, milyenek az ideális fények, színek, szögek. Ezek a kezdeti képek hamar meghozták neki a népszerűséget.

A blogját falták a lányok, a nők, mindenki szeretett volna magáról képet. A fotósnak csak válogatni kellett, kihez látogat el, egyetlen kritériuma volt, hogy ne legyen hivatásos modell. Őket egyáltalán nem szerette. Egy héten négy-öt ilyen látogatást is tett. Ideje volt, szabadúszó grafikusként jól kereste a kenyerét, belefért az ilyesfajta kiruccanás. Mindig a leendő alany lakására ment, kikötötte, hogy rajtuk kívül ne legyen ott senki. Eleinte azért kérte, mert nem szerette, ha zavarják, később már más oka is volt: a lányok közül nagyon sokkal lefeküdt. Híres volt, jóképű, rengetegen akarták őt, fürödni a népszerűségben, kapni egy cseppet a tehetségéből, akár szájon át is.

Mikor új helyszínre érkezett, már az ajtónyitást követő pillanatban tudta, hogy lesz-e szex. Ha a lány jókedvű volt, nevetgélt és elmondta milyen nagyon izgalmas, hogy ő is szerepelhet a sorozatban a blogon, a fotós rögvest tudta, hogy nem lesz szex. Ilyenkor is jó képeket csinált, beszélgettek, körülnézett, hogy megfelelő helyszínt találjon, aztán nyomta a gombot a fényképezőn. Ellenben ha egy megilletődött, csendes, feszült lány nyitott ajtót, tudta, hogy e mögött az izgalom lapul „vajon megkapom-e”. És ők rendre megkapták, többnyire még a fotózás előtt.

-Gyakran csinálsz ilyet? – kérdezték rendre a lányok. Kicsit szégyellték volna, ha könnyűvérű kurvának nézi őket a fotós.

-Dehogy. Nagyon ritkán. – hazudta minden alkalommal a fotós, hogy könnyítsen a lányok lelkén.

Három, vagy talán négy ilyen év telt el. Többszáz kiváló kép a blogon. A népszerűség pedig meghozta nem várt gyümölcsét: egy neves galéria megkereste, hogy kiállítást rendez és mellé kiadja nyomtatva is a fotósalbumot. Na ez aztán valami, gondolta a művész, sosem hitte volna, hogy pénzt fog keresni egy olyan hobbival, ami végeredményben így is csak élvezetet jelentett neki.

Nagyobb kiállítás lett, mint elsőre gondolta. Több hatalmas terem, tele az óriásira nagyított fotóival. Az album is nagyméretű, vaskos anyag lett, szemkápráztató. A kiállítás megnyitóján tömeg volt, alig fértek be az emberek. A szakmán kívül szinte csak lányok, nők, a rajongói – gondolta magában. Elégedett volt. Bár nem szerette az élő közönséget, szűkszavú beszédében megköszönte a bizalmat és biztosított mindenkit, hogy nem hagyja abba, örömmel végzi a dolgát. A kiállítás kurátora a protolmenet végén biztosította a közönséget arról, hogy a művész addig itt lesz, amíg szükséges, hogy dedikálja minden érdeklődőnek az albumot. Ha kell, reggelig. Haha, nevet a tömeg, taps, oszolj.

Leült a galéria közepére tett asztalhoz, ahogy utasították neki és megkezdte a dedikálást. Szép sor lett, de mindenki nyugodtan várt, kellemes volt a légkör. Már a tizedik aláírás környékén járhatott.

-Szia. – tette elé egy lány az albumot, kissé félszegen.
-Szia. – nézett rá fel a fotós. Kedves arcú, húszas éveinek elején járó, barna lány volt. – kinek dedikálhatom?
-Hát… – akadt meg a lány hangja csendben. Zavarodott volt, láthatóan kizökkent. – Melindának. – nyögte ki végül, elcsukló hangon.

A fotós dedikálta Melindának a könyvet, aki a végén szinte kikapta a kezéből, és viharosan elhagyta az egész galériát.

-Szia Tamás – köszönt a következő lány mosolyogva.
-Helló! – válaszolta a fotós a szőke, karcsú lánynak.
-Nem volt időm végiglapozni. Benne vagyok? – kérdezte rágóval a szájában. A fotós félrebillentette a fejét, hunyorított, erősen törte a fejét, ki lehet a lány.
-Nem. Azt hiszem nem vagy. – mondta végül, de még mindig nem ugrott be neki az arc. Nem volt jó memóriája, ez mindig bosszantotta.
-Na nem baj, azért írd alá nekem.
-Hogy… hogy hív… mármint kinek szabad?
-Tessék? – a lány csípőre tette a kezét, kissé előregörnyedt. Az ülő fotós fölé tornyosult.

Megértette. Lassan felegyenesedett, bátortalanul oldalra lépett kettőt és végignézett a soron. Mind lányok, egyik-másik talán még ismerősnek is tűnt, akik vidáman nézték, mit tesz a művész, vajon hova oldalog. Páran közülük felé bólintanak, hiszen ők többek, mint mások a sorban. Ők úgy érzik volt valami különleges köztük. Ők valami kis belső titok, amit senki sem tud.

Megcsuklott a lába. Kissé még mindig görnyedt volt. Félt, hogy elájul. Nem tudja végigcsinálni és ettől a gondolattól hányingere támadt. Utolsó erejével elszaladt a mosdóig, magára zárta az ajtót és kiokádta ami benne volt. Jól vagyok, mondta az ajtón túl érdeklődőknek, csak hagyjatok. Hagyjatok. Menjen mindenki haza.

A friss, de már megerősödött felnőtt szerelem szül egy kényszert, hogy jó lenne együtt élni és mikor ez megvalósul, mámoros, szinte vak időszak veszi kezdetét.