Blog

Hamarosan kiállítás. Izgalmas nap ez a fotós számára, népszerű képeit az internetre publikálta, ott is vált hírhedté. Nem ebből élt, ez egy hobbi volt. Egy mocskos hobbi.

Sosem, vagy csak elvétve voltak stabil kapcsolatai, még 30 éves kora fölött sem, pedig annak is bőven a derekán járt. Könnyen fogott magának lányokat, jó kiállású, divatosan borostás, hosszú-, sötéthajú és szemű férfi volt. Ritkán mosolygott, sokat hallgatott és ez még inkább titokzatossá, kívánatossá tette őt. Fotózni kezdte őket és a jobbakat kitette egy blogra. Különös stílusa volt, egészen egyedi. A lányok a képeken nagyon vonzók lettek, a valóságosnál is jobban. Sosem voltak meztelenek, mégis hihetetlen szexuális kisugárzással rendelkeztek, szinte obszcén módon, pedig tényleg nem tettek semmi pornográfot. A fotós valahogy nagyon ráérzett hogyan, hova kell őket állítani, milyenek az ideális fények, színek, szögek. Ezek a kezdeti képek hamar meghozták neki a népszerűséget.

A blogját falták a lányok, a nők, mindenki szeretett volna magáról képet. A fotósnak csak válogatni kellett, kihez látogat el, egyetlen kritériuma volt, hogy ne legyen hivatásos modell. Őket egyáltalán nem szerette. Egy héten négy-öt ilyen látogatást is tett. Ideje volt, szabadúszó grafikusként jól kereste a kenyerét, belefért az ilyesfajta kiruccanás. Mindig a leendő alany lakására ment, kikötötte, hogy rajtuk kívül ne legyen ott senki. Eleinte azért kérte, mert nem szerette, ha zavarják, később már más oka is volt: a lányok közül nagyon sokkal lefeküdt. Híres volt, jóképű, rengetegen akarták őt, fürödni a népszerűségben, kapni egy cseppet a tehetségéből, akár szájon át is.

Mikor új helyszínre érkezett, már az ajtónyitást követő pillanatban tudta, hogy lesz-e szex. Ha a lány jókedvű volt, nevetgélt és elmondta milyen nagyon izgalmas, hogy ő is szerepelhet a sorozatban a blogon, a fotós rögvest tudta, hogy nem lesz szex. Ilyenkor is jó képeket csinált, beszélgettek, körülnézett, hogy megfelelő helyszínt találjon, aztán nyomta a gombot a fényképezőn. Ellenben ha egy megilletődött, csendes, feszült lány nyitott ajtót, tudta, hogy e mögött az izgalom lapul „vajon megkapom-e”. És ők rendre megkapták, többnyire még a fotózás előtt.

-Gyakran csinálsz ilyet? – kérdezték rendre a lányok. Kicsit szégyellték volna, ha könnyűvérű kurvának nézi őket a fotós.

-Dehogy. Nagyon ritkán. – hazudta minden alkalommal a fotós, hogy könnyítsen a lányok lelkén.

Három, vagy talán négy ilyen év telt el. Többszáz kiváló kép a blogon. A népszerűség pedig meghozta nem várt gyümölcsét: egy neves galéria megkereste, hogy kiállítást rendez és mellé kiadja nyomtatva is a fotósalbumot. Na ez aztán valami, gondolta a művész, sosem hitte volna, hogy pénzt fog keresni egy olyan hobbival, ami végeredményben így is csak élvezetet jelentett neki.

Nagyobb kiállítás lett, mint elsőre gondolta. Több hatalmas terem, tele az óriásira nagyított fotóival. Az album is nagyméretű, vaskos anyag lett, szemkápráztató. A kiállítás megnyitóján tömeg volt, alig fértek be az emberek. A szakmán kívül szinte csak lányok, nők, a rajongói – gondolta magában. Elégedett volt. Bár nem szerette az élő közönséget, szűkszavú beszédében megköszönte a bizalmat és biztosított mindenkit, hogy nem hagyja abba, örömmel végzi a dolgát. A kiállítás kurátora a protolmenet végén biztosította a közönséget arról, hogy a művész addig itt lesz, amíg szükséges, hogy dedikálja minden érdeklődőnek az albumot. Ha kell, reggelig. Haha, nevet a tömeg, taps, oszolj.

Leült a galéria közepére tett asztalhoz, ahogy utasították neki és megkezdte a dedikálást. Szép sor lett, de mindenki nyugodtan várt, kellemes volt a légkör. Már a tizedik aláírás környékén járhatott.

-Szia. – tette elé egy lány az albumot, kissé félszegen.
-Szia. – nézett rá fel a fotós. Kedves arcú, húszas éveinek elején járó, barna lány volt. – kinek dedikálhatom?
-Hát… – akadt meg a lány hangja csendben. Zavarodott volt, láthatóan kizökkent. – Melindának. – nyögte ki végül, elcsukló hangon.

A fotós dedikálta Melindának a könyvet, aki a végén szinte kikapta a kezéből, és viharosan elhagyta az egész galériát.

-Szia Tamás – köszönt a következő lány mosolyogva.
-Helló! – válaszolta a fotós a szőke, karcsú lánynak.
-Nem volt időm végiglapozni. Benne vagyok? – kérdezte rágóval a szájában. A fotós félrebillentette a fejét, hunyorított, erősen törte a fejét, ki lehet a lány.
-Nem. Azt hiszem nem vagy. – mondta végül, de még mindig nem ugrott be neki az arc. Nem volt jó memóriája, ez mindig bosszantotta.
-Na nem baj, azért írd alá nekem.
-Hogy… hogy hív… mármint kinek szabad?
-Tessék? – a lány csípőre tette a kezét, kissé előregörnyedt. Az ülő fotós fölé tornyosult.

Megértette. Lassan felegyenesedett, bátortalanul oldalra lépett kettőt és végignézett a soron. Mind lányok, egyik-másik talán még ismerősnek is tűnt, akik vidáman nézték, mit tesz a művész, vajon hova oldalog. Páran közülük felé bólintanak, hiszen ők többek, mint mások a sorban. Ők úgy érzik volt valami különleges köztük. Ők valami kis belső titok, amit senki sem tud.

Megcsuklott a lába. Kissé még mindig görnyedt volt. Félt, hogy elájul. Nem tudja végigcsinálni és ettől a gondolattól hányingere támadt. Utolsó erejével elszaladt a mosdóig, magára zárta az ajtót és kiokádta ami benne volt. Jól vagyok, mondta az ajtón túl érdeklődőknek, csak hagyjatok. Hagyjatok. Menjen mindenki haza.